<<< Előző cikkhezKövetkező cikkhez >>>

Hollós LászlóCimkék: Gaia, Lovelock, bolygó
 

Gaia, a szuperlény - A földi élet egy új nézőpontból


Gaia című ökológiai tévéműsor 1996. szeptemberi  adásának szövege. Szerkesztő: Hollós László

 

Anglia nyugati részén, egy 14 hektáros kis birtokon él James Lovelock professzor, műsorunk névadója, akinek egész életét a természet iránti csodálat és bűvölet hatja át. Mintegy hatvan évet felölelő, rendkívüli tudományos pályafutása során az orvostudománytól az űrkutatásig szerteágazó tapasztalatokra tett szert. Tudományos eredményei elismeréseként öt díszdoktori fokozattal jutalmazták, 1974-ben pedig tagjává választotta a Brit Királyi Társaság. Korunkban, amikor a tudományos kutatás egyre inkább a kormányok és óriásvállalatok kiváltsága, Lovelock professzor az elmúlt három évtizedben szabadúszóként dolgozhatott, így kutatómunkájának nemigen szabtak határt pénzügyi korlátok vagy tudományos kényszerek. A tapasztalat és a szabadság e szerencsés találkozása alapozta meg Gaia-elméletének roppant jelentőségét. Lovelock elképzelése szerint - amely a görög mitológia Föld istennőjéről kapta nevét - bolygónk egy olyan hatalmas élőlénynek tekinthető, ami (vagy aki?) az emberi és nem emberi élet föltételeit szabályozza, s amelynek részegységei az egyes élőlények, állatok és növények. Az alábbiakban maga James Lovelock magyarázza el elméletét, amely ma is tudományos viták kereszttüzében áll.

 

ÚGY NEGYVEN ÉVVEL EZELŐTT KEZDŐDÖTT. A londoni Országos Orvoskutató Intézetben azt kutattam, hogy az élő sejtek hogyan károsodnak, amikor megfagynak, és e károsodást miképpen lehet megakadályozni. Az egyik fontos felfedezésem arra vonatkozott, hogy a megfagyott sejtek membránjának zsírsav-összetétele jelentős szerepet játszik a károsodás mértékének megállapításában. Szükségem volt azonban e membránsejt-lipidek összetételének elemzésére.

 

Tudós társam tanácsát követve, nekiláttam detektorokat készíteni. Sikerült is megszerkesztenem egyet a zsírsavak elemzésére, ami jól bevált, és megoldotta problémámat. "Véletlenül" azonban feltaláltam az elektronokat befogó detektort is, e különös és csodálatos készüléket. Csupán néhány vegyületre volt tökéletesen érzékeny: például a halogenizálókra és a rovarirtó szerekre.

 

Negyven év elteltével most íme, itt van az elektronbefogó detektor legújabb példánya. Az emberek mindig tökéletes műszerekre vágynak, én pedig megpróbáltam azzal segíteni, hogy a készülék érzékenységét tovább finomítottam, hogy minél jobb és jobb legyen. Így teremtem elő a Gaia-kutatás folytatásához szükséges pénzt, mert - higgyék el - senki más nem finanszírozza azt. Az elektronbefogó detektort pusztán kíváncsiságból hoztam létre, mert izgalmas volt vele dolgozni. Magam semmi hasznát sem láttam, de mások komolyan érdeklődtek iránta. Felismerték, hogy ez éppen ideális módszer lenne az élelmiszerekben fellelhető rovarírtószerek maradványainak elemzésére. Ezért aztán munkához láttak a készülékkel, és hamarosan bebizonyosodott, hogy a rovarirtó szerek üledékei mindenütt megtalálhatók: a finnországi szoptatós anyák tejében éppúgy, mint az Antarktiszon élő pingvinek zsírjában. Az egész világ tele volt rovarírtószerekkel - mármint olyanokkal, amilyeneket az elektronbefogó detektor vizsgálni tudott. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az elektronbefogó detektor olyan érzékeny, hogy a vele észlelhető mennyiségek végtelenül parányiak. Ha elmennénk és vennénk valamilyen üzletben egy csomag, rovarirtó szert sosem látott bio-zöldséget, ezzel a műszerrel akkor is találnék bennük peszticidet, még ha elhanyagolható mennyiségben is.

 

Élet a Marson?

 

Hogy mi köze mindennek a Gaia-elmélethez? Valójában nagyon is sok. A készülékek terén szerzett szakértelmem közismertté vált, és 1961 elején meglepődve s nagy örömmel vettem kézbe a NASA Űrhajózási Hivatal vezetőjének levelét, mely az iránt érdeklődött: dolgoznék-e kísérletvezetőként egy olyan készüléken, amely a Hold felszínét hivatott vizsgálni. Azt, hogy az biztonságos-e az űrhajósok leszállásához. Nos, kölyökkorom óta bújom a tudományos-fantasztikus könyveket, így a levél egészen lázba hozott. Nekem ez épp olyan volt, mint egy szerelmes levél egy kamaszfiúnak. Természetesen belevágtam. Miután felvettek kutatónak, a kaliforniai Sugárhajtómű Laboratóriumban kezdtem dolgozni. Ott aztán olyan tudósokat, és biológusokat ismertem meg, akiknek sokkal izgalmasabb volt a munkájuk. Például az vizsgálták: találhatunk-e életet a Marson?, és ezt hogyan bizonyítsuk? Egyre inkább ezek a kísérletek kezdtek érdekelni. Lelkesedésem azonban hamarosan lelohadt, kollégáim munkáját látva csalódott és levert lettem. Úgy tűnt, elméleti megközelítésük olyannyira Föld-központú, hogy reményük sem lehet életet találni a Marson, még akkor sem, ha valóban lenne. Természetesen egy kisség megnehezteltek rám, és megkérdezetek: Na, ön mit tenne a helyünkben? Azt feleltem: Átfogó bolygó-kísérlet elvégzésére törekednék. Valami olyat keresnék, ami kimutatja, hogy az energiavesztés nyomán zsugorodás indul (ez a folyamat ugyanis az élő anyag elsődleges jellemzője), valami olyat, amit messziről is megfigyelhetünk. A részleg vezetője erre így szólt: Nos, ez mind szép, de mi valami hardvert akarunk. Hogyan valósítaná ezt meg? Azt válaszoltam: Hm, adjon nekem három napot, akkor visszajövök és megmondom, szerintem mit kellene tenni!

 

E három nap elteltével, mely igen kemény szellemi erőfeszítést jelentett számomra, eszembe ötlött: a megfelelő válasz az lesz, hogy elemezzük a Mars légkörének kémiai összetételét. A következőképpen okoskodtam: Ha van élet egy bolygón, aminek csak légköre van, és nincsenek óceánjai, mint a Marsnak, akkor atmoszférájának feltétlenül nyersanyaglelőhelyként és hulladéklerakóhelyként kell szolgálnia. Ha a bolygó erre használja a légkörét, akkor annak a kémiai összetétele felismerhetően eltér egy olyan bolygó légkörétől, amelyik élet híján kémiai egyensúlyban van. Ennek igazolására a legjobb módszernek az mutatkozott, ha összevetjük a Mars és a Föld atmoszférájának összetételét. Franciaországban néhány űrhajós éppen akkor szolgáltatott meggyőző bizonyítékokat a Mars és a Vénusz légkörének összetételére vonatkozóan. Adataik rávilágítottak arra, hogy mindkét bolygó légkörében a széndioxid van túlsúlyban, és nagyon közel állnak az élet nélküli kémiai egyensúly állapotához. Így, elképzelésem szerint, a Marson már eleve nincs élet, ezért aztán semmi értelme életkereső missziókat küldeni oda. Ennek persze nem nagyon örültek a NASA-nál, s még szerencsém volt, hogy nem veszítettem el az állásomat. Nem hagyott azonban nyugodni a gondolat: mi az ördög teszi lehetővé, hogy a Földön fönnmaradjon e rendkívül szabálytalan légkör. Itt vannak például a szénhidrogének, itt a metán, mely oxigénnel elegyítve potenciális robbanó keveréket alkot. Hogy az ördögbe marad ez stabil és állandó? Ezt - úgy tűnik - valamilyen felszíni szabályozó folyamat tartja fenn. S ez a folyamat mi más lehetne, mint maga az élet?!

 

Akkoriban a Sugárhajtómű Laboratóriumban egy szobában dolgoztam Carl Sagan csillagásszal, és amikor erről az elképzelésemről beszélgettem vele, megkérdezte, tudom-e, hogy az űrkutatók nagy része úgy véli, a Nap mintegy 25 százalékkal melegedett föl, mióta élet van a Földön. Így tehát nem csupán a kémiai szabályozásnak, hanem az éghajlat szabályozásának problémájával is szembe kell néznünk. Ekkor született meg fejemben a Gaia-elmélet. Pontosabban annak az ötlete, a név ugyanis csak angliai visszatérésem után keletkezett. Mikor William Goldonggal, a regényíróval beszélgettem, azt tanácsolta: Ó, egy ily nagyszerű gondolatot találó név illet. Szerintem a Gaia nevet add az elméletednek!

 

A légkör szabályozása

 

A Gaia-elmélet a szabályozásról szól. Arról, hogy megteremtjük a megfelelő feltételeket az élő szervezetek számára. E szabályozásnak a legfontosabb része a légkör összetételének a szabályozása. A légkör gázai közül pedig valószínűleg az oxigén állandósítása a legfontosabb. Ennek oka igen egyszerű: tudjuk, ha az oxigén tizenöt vagy annál kevesebb százalékban van jelen, akkor lehetetlen tüzet gyújtani. Egyszerűen kialudna, még csak nem is parázslana. Ha azonban az oxigén arány huszonöt százalék vagy annál több, a tűz olyan hevesen ég majd, mintha tömény oxigénnel volna dolgunk. Ezért rendkívül fontos az oxigén jelenlegi szinten tartása. A nukleáris tengeralattjárókon egy tiszt felel a légkör összetételéért. Akárcsak Gaiának, neki kell az atmoszférát szabályoznia. A tisztikabinban ott a felirat: "Tűzveszély miatt az oxigénszint semmilyen körülmények között sem haladhatja meg a megengedett 22 %-ot."

 

Tehát mi szabályozza az oxigént?

 

Az egyetlen dolog, amit laikusok és tudósok egyaránt tudnak, iskolás korunkba nyúlik vissza, mikor a biológiatanár azt mondta: a levegőben található oxigént és széndioxidot a természet egyensúlya szabályozza. A növények előállítják az oxigént, és felhasználják a széndioxidot, az állatok hasznosítják az oxigént, és széndioxidot bocsátanak ki: ez határozza meg a széndioxid és az oxigén egyensúlyát a levegőben. Mindez jól hangzik, de mi van, ha lemegyünk egy biológushoz és megkérdezzük:

- Rendben. Ha tehát egyensúly van, hogy lehet az, hogy hatszázszor annyi oxigén van a levegőben, mint amennyi széndioxid? - Egyetlen biológust sem ismerek, aki kielégítő választ tudna adni erre a kérdésre. Menjünk hát el a geokémikushoz, s nézzük meg, ő mit felel!

- Ó, nem! A biológusok nagyot tévednek. A növények és az állatok semmit sem tesznek, ún. "tétlenségi állapot"-ban vannak. Csupán egymás között cserélik ki az oxigént és a széndioxidot, de a tényleges levegőbeli koncentrációhoz nem járulnak hozzá. A széndioxid kizárólagos forrásai a vulkánok. Az oxigénnek is csak egyetlen forrása van, ez pedig a növények által fotoszintetizált szén parányi hányadának, mindegy 0,1 százalékának a megkötése, mely oxigént szabadít fel a levegőből, és ezt hívjuk a sziklák eróziójának. Amikor a mélyről jövő fiatal sziklák kibukkannak a felszínre, reakcióba lépnek a levegőben az oxigénnel és a széndioxiddal, ez mozdítja el őket, és határozza meg a két levegőbeli gáz szintjét.

Nos, ez is jól hangzik, sőt sokkal jobban, mint a biológusok természeti egyensúlyról szóló magyarázata, de még mindig nem az igazi. S ezen a ponton lép be Gaia. Ami szerintem valójában történik, az a geokémikusok elképzeléséhez hasonlít, azzal a kiegészítéssel, hogy a sziklák felszínén élő szervezetek meggyorsítják és befolyásolják, hogy milyen arányban vonódik ki a levegőből a széndioxid és az oxigén. Hasonló folyamat zajlik le az óceánban is. Az e folyamatokra ható élet jelenléte tartja megfelelő szinten légkörünkben az oxigént és a széndioxidot.

Mostanság kezdjük megérteni, hogy az atmoszféra összetétele teljes mértékben a Föld felszínén található élő szervezetektől függ. Csakhogy sokkal kifinomultabb módon, mint ahogy azt sok évvel ezelőtt a biológiatanár a természet egyensúlyáról magyarázta az iskolában. Véleményem szerint a legjobb módszer annak megértésére, hogy bolygónkon milyen fontos az élet jelenléte, az, ha belegondolunk, milyen lenne, ha az élet sosem jelent volna meg. Ebben az esetben légkörünk túlnyomó része széndioxidból állna, és elviselhetetlen forróság uralkodna. Ennek az az oka, hogy a széndioxid sokkal kisebb arányban alakul át akkor, ha az életnek - ami ezt a folyamatot meggyorsítaná - nyoma sincs a sziklákon. A széndioxid e túlsúlyánál sokkal kegyetlenebb lenne, hogy élet hiányában nem lennének óceánok. A Földet ugyanis az élet szolgáltatta oxigén jelenléte tartja nedvesen.

 

Százszorszép-világ

 

1981 karácsonyán számítógépem előtt ültem és egy képzeletbeli világ modelljét építettem fel. arra törekedtem, hogy valahogy megmutassam, az élő szervezetek igenis szabályozni tudják környezetüket kizárólag a természetes kiválasztódás révén. A szervezetek melyeket e kísérlethez választottam, igen egyszerűek voltak: sötét és világos színű százszorszépek. Elképzeltem hát egy világot, mely olyan, mint a Föld, csak éppen kétfajta növény népesíti be, semmi más, és amit a mi Napunkhoz hasonló nap melegít. Egy olyan nap, amely ahogy öregszik, egyre melegebb lesz. Szabályozhatja-e az ijesztő verseny a földi hőmérsékletet?

 

Igen egyszerű dolog történik: amikor a bolygó felszíni hőmérséklete eléri az 5 °C-ot, a sötét százszorszépek elkezdenek növekedni. Azért ezek fejlődnek, mert - lévén sötétek - magukba szívják a meleget, a növekedéshez pedig éppen elég meleg van. A fehér színűek szinte egyáltalán nem tudnak fejlődni, mivel maguk is, akárcsak a bolygó felszíne, hűvösek. Így az első évszak végén bőségesen lesznek sötét százszorszépek, a következő évszak elején pedig ugyancsak ezek növekedése indul meg. Hamarosan nemcsak saját magukat, hanem környezetüket is melegítik. Ezután, amint a sötét százszorszépek a bolygó egész területén elterjednek, annak hőmérséklete a pozitív visszacsatolás révén rohamosan emelkedni kezd.

 

Ám e pozitív visszacsatolás ellenére sem folytatódhat a végtelenségig sem a százszorszép-populáció, sem pedig a hőmérséklet növekedése. Amint túlhaladja ugyanis a kényelmes hőmérsékletet, a százszorszépek növekedése megáll. Ráadásul most, hogy már meleg van, megindulhat a fehér százszorszépek fejlődése. Ahogy a csillag melegszik, e versengés a két százszorszép faj között egyenletesen szabályozza a bolygó hőmérsékletét.

 

A százszorszép-világ modellje természetesen csak egy százszorszépekről és képzeletbeli bolygójukról szóló játékmodell. Matematikai alapja ellenben nagyon is általános.

 

A Gaia-elméletnek is ez az alapja.

 

Most két példával igyekszem elmagyarázni önöknek, hogy a kortárs környezettudomány milyen módon hasznosítja a Gaia-elméletet. Az első segítségül hívott példa, a természet világának biológiai sokféleségét, a második pedig az óceánokban élő algáknak a világ éghajlatában betöltött szerepét vizsgálja.

 

Biológiai sokféleség

 

A populáció-biológia atyja, Alfred Lotka bölcs tanácsának segítségével, be akarom mutatni önöknek, hogyan építhetünk fel egy olyan százszorszép-világot, melynek három zsákmány-szintje van. Vagyis, vannak a százszorszép-palánták, melyek úgy élnek, mint más növények. Vannak a növényevők, például a nyulak, amelyek a százszorszépeket eszik meg, és a ragadozók, például a rókák, amelyek felfalják a nyulakat. Egy képen ábrázolható ennek a három zsákmány-szinttel rendelkező ökoszisztémának a modellje. A felső zöld görbék mindegyike egy-egy százszorszép fajt képvisel, amint az a százszorszép-világ napjának felmelegedése során kifejlődik. Minden egyes csúcs azt jelenti, hogy a bolygó éghajlata történetének adott időszakában az adott százszorszép faj volt túlsúlyban. Az alattuk lévő sötétpiros görbék jelzik a nyúlfajokat és szaporodásuk ütemét a százszorszépekkel párhuzamosan. Ezen összetett rendszer evolúciójának különböző szakaszaiban különféle fajú nyulak vannak túlsúlyban. Végül pedig élénkpiros szín jelzi alul a nyulakat elfogyasztó rókákat. Amint láthatják, mindez egy stabil ökoszisztéma. A grafikonon átfutó sötétkék görbe a diverzitás-mutató. Minél fentebb húzódik a mutató görbéje, annál nagyobb a biológiai sokféleség. Amint láthatják, akkor a legnagyobb a biológiai sokféleség, amikor a rendszer a legtökéletesebb, és amikor szabályozásra a legkevésbé van szükség.

 

Legkisebb a biológiai sokféleség akkor, amikor a rendszer haldoklik. Ez pedig megegyezik a természet világában tett biológiai megfigyelésekkel a világ különböző részein tapasztalt biodiverzitásról, ami a trópusokon a legnagyobb és a sarkvidékek közelében a legkisebb.

 

Általában természetes állapotnak tartjuk, hogy az Amazonasihoz hasonló trópusi erdők fajokban igen gazdagok, és hogy ezekben az esőerdőkben sokkal több állat- és növényfaj él, mint nálunk, a mérsékelt égövben. A nagyfokú biodiverzitás nem szükségszerűen egy egyszerű természeti állapot, hanem inkább valamely hirtelen változás vagy külső hatás tünete. S ha végiggondoljuk, hogy az Amazonas esőerdőit pusztán tíz-tizenkétezer évvel ezelőtt érte ilyen zavaró hatás, akkor rádöbbentünk, hogy milyen rövid idő ez a fák életében. Megzavarta őket az elmozdulás az eljegesedés hosszú periódusából, ami időt adott volna ökoszisztémájuk megszilárdulásához.

 

Mond-e valamit jelenlegi természeti állapotunkról mindaz, amit most hallottak? Engedjék meg, hogy felolvassak egy kis részt egyik írásomból, ahelyett, hogy emlékezetemből kotorásszam elő a következtetéseket. Az idézet így szól: "Ha ez a nézet helyes, akkor a biodiverzitás az egészséges rendszer fennmaradásának jellemzője. Az élet fenntartásához nem csupán a biológiai sokféleség szükséges, hanem a potenciális sokféleség, az egészséges rendszer azon képessége, hogy változatossá tegye önmagát, ha a körülmények úgy hozzák. A napjainkban fenyegetett nagy amazonasi esőerdőkben és más hasonló területeken azért veszélyes a biológiai sokféleség pusztítása, mert elszegényíti a ritka fajok látszólag gazdag tárházát, köztük talán éppen azokét, melyek nélkülözhetetlenek az ökoszisztéma túléléséhez és fenntartásához, amikor a következő zavaró hatás majd beáll. A biológiai sokféleség eltűnése ritkán jár egyedül. Része annak a pusztító folyamatnak, mely a természeti ökoszisztémákat kisbirtokká alakítja. Ez pedig egy összefüggő folyamat. A biológiai sokféleség letűnése és az, hogy a terület immáron nem képes arra, hogy fenntartsa a biológiai sokféleséget, ez az, ami oly kétségbeejtővé és képtelenné teszi a trópusi esőerdők kiírtását."

 

Tengeri algák

 

A Gaiához hasonló elméletek igazolására az az alkalmas módszer, ha ellenőrizzük, hogy mennyire válnak be előrejelzései. Az első ilyen ellenőrzési módok egyike igen régen, még az 1970-es években jutott le hozzám. Úgy tűnt, hogy bizonyos elemek, mint például a kén és a jód, melyek igen nagy mennyiségben találhatók a tengerekben, csak elvétve fordulnak elő a szárazföldön. A folyók folyamatosan kimossák a ként a talajból, bele a tengerbe. De vajon hogyan pótolja a természet a veszteséget? Nos, a geológusok azt gondolták, hogy a tengerből kiáramló kénhidrogén záptojásszagú gáza pótolja azt. Csak hát ez nekem meglehetősen képtelennek tűnt, hiszen bárki, aki valaha is kint járt a nyílt óceánon, tisztában van vele, hogy annak egyáltalán nincsen záptojás szaga. A nagy algák, bizonyos fajta tengeri moszatok viszont létre tudnak hozni egy szerves vegyületet: a dimetil-szulfidot. Kíváncsi voltam rá, hogy a tengerben szabadon élő parányi algák nagy mennyiségben állítják-e elő ezt az anyagot, és ez lenne-e a tengerből a szárazföldre visszamosott kén forrása. Így hát útnak indultam egy kis hajón Walesből az Antarktiszig, és vissza. Az út során mintákat vettem az óceánból. Nagy örömömre azt vettem észre, hogy bárhová is hajóztunk, mindenütt találtunk dimetil-szulfidot és meglepetésemre egy másik fontos gázt is, a metil-jodidot, ami jódot szállít vissza a szárazföldre. Egyik kollégám, Peter Liss eredményeim segítségével kiszámította a kén áramlását a tengerből a szárazföldre, és kimutatta, hogy ez elégséges a kénkörforgás egyensúlyának a magyarázatához. Más szóval, elegendő kén "érkezett" a tengerből a földre pótolni a hiányt. Ez pedig igazolta a Gaia egyik előrejelzését.

 

Dimetil-szulfid

 

Érdeklődésem e különös gáz, a dimetil-szulfid és a Gaia iránt nem állt meg a kén körforgásának kérdésénél. 1986-ban egy hónapot töltöttem egy jó barátomnak, történetesen egy meteorológus professzornak a laboratóriumában, a Seattle-i Washington Egyetemen. Ott-tartózkodásom alatt mesélte, hogy a meteorológia tudománya számára az egyik legsúlyosabb fejtörést az okozza, vajon hogyan keletkeznek a felhők. A levegőben apró, ún. felhő-kondenzáló egységeknek kell jelen lenniük, amiken a víz cseppeket formálhat. Ezek létfontosságúak. Nélkülük még csak-csak lenne eső, ám nem jönne létre az a finom, gyenge köd, mely a felhőket alkotja. Barátom szerint elemzésük kimutatta, hogy majdnem az összes hatékony felhőkondenzáló egység kibocsátja magából a kénsav és hasonló vegyületek apró, mikroszkopikus cseppecskéit, melyekről nem tudják, honnan származnak. Az biztos, hogy nem a légszennyezésből, mert a levegőt szennyező cseppek, sokkal korábban - még mielőtt elérnék a nyílt óceánt, ahol a jelentős felhők találhatók - kicsapódnak a levegőből. Szinte azonnal felötlött bennem a gondolat, hogy ezek a cseppek talán a dimetil-szulfid légkörbeli oxidációjából származnak. Rengeteg ellenőrző kísérletet végeztünk, míg rájöttünk, hogy szinte bizonyos, hogy ez a helyzet.

 

Engem persze az foglalkoztatott, hogy valami módon ráleljek egy másik fiziológiai visszacsatolási mechanizmusra, aminek révén a rendszer az élő szervezetekkel együtt ellenőrizni tudja az éghajlatot. A felhők természetesen rendkívül fontosak az éghajlat szempontjából, mert visszaverik a napfényt az űrbe, így segítve a Földet abban, hogy hűvös maradjon. Úgy látszott, éppen itt rejlik az a valami, amire szükségem van. Ahogy sorjában születtek az újabb és újabb eredmények az algák és az éghajlat közötti összefüggésről, egyre biztosabbá vált, hogy pozitív, nem pedig negatív visszacsatolásról van szó. Minél jobban melegedett az éghajlat, annál kevesebb felhő volt az égen. Pontosan az ellenkezője történt annak, amit várnánk, ha a felhők valóban lehűlést okozva segítenék hűvösen tartani a Földet a melegedési tendenciával szemben.

 

Kollégámmal, Lee Camppel, készítettünk egy egyszerű modellt, melyben a tengeri algák dimetil-szulfid és felhők képzése révén irányítják az éghajlatot. Ráadásul a tengeri algák és a földi növények úgy is szabályozzák az éghajlatot, hogy a légkörből széndioxidot szivattyúznak ki. Mindkettő természetes hűtő folyamat.

 

A Nimbusz 7 műhold felvétele a földgömbről a klorofill eloszlását ábrázolja szerte a világon. A klorofill jól mutatja a növények és algák növekedését. Ahol pedig a kékkel vagy a lilával jelölt óceánokat látjuk, amelyek a Föld 70 százalékát foglalják el, az jelzi, hogy ott nagyon kevés alga fordul elő. Azt nem mondanám, hogy semennyi sem, de körülbelül megegyezik a sivatag világával, ahol csupán néhány kaktusz él és néhány csörgőkígyó mászkál, és ahol ellentétben a trópusi esőerdőkkel, az élet kevés jelével találkozhatunk. A sárgával jelölt szárazföld sivatagot, vagy jégmezőt jelöl, ahol már semmi sem nő. Csak a sötétzöld és zöld területek utalnak burjánzó életre.

 

Nos, ha egy pillantást vetünk a Föld állapotára, azt hiszem, egyetértenek velem abban, hogy bolygónk nagyon egészségtelennek tűnik. Nagy részén csupán gyéren van jelen az élet, és csak nagyon kevés helyen maradt meg sűrűn. A jégkorszakban a Föld sokkal virágzóbb planéta volt. Ezért aztán, nekem úgy tűnik, nagyon rossz pillanatot választottunk arra, hogy többlet széndioxidot bocsássunk a légkörbe, még jobban veszélyeztetve ezzel az atmoszférát és az életet.

 

Talán az evolúció során alakult ki bennünk az a tulajdonság, hogy az élővilág szépsége örömmel tölt el bennünket, és fájdalmat érzünk a pusztulása láttán? Vagy úgy vagyunk programozva, hogy ösztönösen fölismerjük a körülöttünk lévő élet más formáihoz való viszonyunkban betöltött szerepünket? A Gaia-elmélet azoké, akik szeretnek sétálni és megállni, csodálkozni, gyönyörködni a Földben és az életben, amelyet hordoz. Azoké, akik tudják, hogy a természetet nem kell és nem is lehet meghódítani, leigázni.

 

---


  
    Nyomtatható változat   Szólj hozzá ehhez a cikkhez!

Szerk:webmester
Idő:2018.08.21.
Olv.:322
Cimkék:Gaia, Lovelock, bolygó

<<< Előző cikkhezKövetkező cikkhez >>>
 

Eddigi hozzászólások:

Tovább a cikkek kigyüjtött hozzászólásainak oldalára =>


 
A cikkhez regisztráció nélkül is hozzászólhatsz, egy tetszőleges név megadásával.

Neved / nicked:   
  (Írjál be egy nevet, különben nem megy el a hozzászólásod.)


Humán ellenőrző kód:

Másik_kód_kérése
Írd be ide a fenti képen látható kódot. A a kis nyilakra kattintva kérhetsz egy másikat




 
 STATISZTIKA
 TÁRSOLDALAK

Keresés honlapon


Felhasználónév:

Jelszó:


REGISZTRÁCIÓ
 

A szeretetben elsüllyed és eltűnik az élet minden ellentmondása. Csak a szeretetben békül ki az egység a kettősséggel.
 

Tárhelyszolgáltatónk

Unsoft.hu

Kapcsolat

Levél a webmesternek

 
  A BETLEHEMI CSILLAG és a valódi időszámításunk
  GONDOLGOK
  FORRÁSOK
  www.kisbiro.hu: Közhírré tétetik!
  Szekeres Anna Fotó
  Mocsáry Évelőkertészet
  Mlinkó István Általános Iskola, Eger
  Elektro-Tec, Gyöngyös
  Ősmagyar nyelvek
  Eurochess - ONLINE SAKKISKOLA
  Meglátások
  Boricsev Oleg
  Mellár Mihály: Atlantisz - hol volt, hol nem volt
  Szekeres Sándor: Munkahelyek és a népességcsökkenés
  A gyöngyösi Ringsted utca oldala
  Évelő növények, évelő virágok
  Dionysius Exiguus latin nyelvű munkái
  UNIX-időbélyeg kiszámítása
  Szekeres Sándor: Egyszerű játékok a sakktáblán
  Szkíta Főnix
  The Scythian Phoenix
  Eurochess - ONLINE CHESS SCHOOL
  Chess Quotes
  Laws of Chess
  Chess piece names
  Sakk aranyszabályok
  PGN Specification and Implementation Guide
  PGN kódok jelentése (ENG/HUN)
  Chess Glossary
  Sakk kifejezések szótára
  Sakkfigurák nevei más nyelveken
 

ONLINE CHESS SCHOOL
AND MATERIAL
COLLECTIONS

ONLINE
SAKKISKOLA
ÉS ANYAGGYŰJTEMÉNY

 

Szekeres Sándor

A betlehemi csillag
és a valódi időszámításunk

A könyv a múlt és a jelen sérthetetlen dogmáit kérdőjelezi meg, fájdalmas sebeket szakítva fel a társadalmi közérzeten, mind a hétköznapokra, a tudományos életre és a hit világára vonatkoztatva. Megtalálta a valódi betlehemi csillagot, szó lesz a történelmi, a pártus Jézusról, a valós keresztrefeszítéséről és egy szörnyű végű összeesküvésről, aminek egyik következménye a téves időszámításunk és a kronológiánk sötét középkora. Talán nem is véltetlen, hogy most íródott meg a könyv - írja - ismét az útkeresés korában járunk. Létezésünk és hitvilágunk alapjai esnek szét, új kérdések jönnek, új válaszok kellenek. Ezek alapjait érinti meg ez az írás, új szemléletet adva eddig érinthetetlennek gondolt tabuknak.